„Az utolsó mondattal kezdd!” – könyv Kulka János édesapjáról

Azt mondják, a kés Paganinije volt. Mert bebizonyította, hogy gyógyítást is lehet művészi szinten űzni. Ő volt Kulka Frigyes mellkassebész, tüdőgyógyász professzor, aki a mai napig etalon az orvostársadalomban. A hétköznapi embernek inkább a Kulka név üti meg a fülét, ami nem véletlen: a legendás gyógyító Kossuth-díjas színművészünk, Kulka János édesapja volt, írja a Fidelio.

Holokauszt-túlélő volt, dolgozott Koreában a hadi kórházban, ahol a röntgenhez egy biciklit tekerő fiú szolgáltatta az áramot. Korát jóval megelőző gondolkodó volt, ő teremtette meg a hazai tüdőtranszplantáció alapjait. L. Horváth Katalin újságíró, aki egykor maga is „Frédi” páciense volt, úgy érezte, ennek a rendkívüli embernek könyvre kívánkozik az élete. 

Kulka Frigyes, vagy ahogy mindenki szólította, Frédi is színész szeretett volna lenni. 1945-ben, amikor véget ért a háború, Szombathelyről hazagyalogolt a mintegy kétszáz kilométerre lévő Ipolyságra; ott szembesült azzal, hogy a családjából egyedül ő élte túl a holokausztot. Akkor egy tehervonat tetején Pestre utazott, és nem színészképzőbe, hanem az orvosi egyetemre iratkozott be. Mert az édesanyjának tett egy ilyen ígéretet.

Megkeresték a kommunista pártból, mert hivatalnokot szerettek volna csinálni belőle. Megkérdezte, nem kaphatna-e íróasztal helyett műtőasztalt, mire azt mondták, ez demagógia, most áldozatokat kell hozni. Ha áldozatokat kell hozni, akkor menjünk máris Koreába, mondta ő. Ezt persze félig-meddig viccnek szánta. Néhány nap múlva felhívták, hogy „halljuk, Kulka elvtárs, önként jelentkezett Koreába”. Na, így került oda. Kétszer is járt Koreában, egy, illetve fél évet töltött ott. Még zajlott a háború, bunkerkórházban, rettenetes körülmények között dolgoztak. Semmilyen feltétel nem volt adott ahhoz, hogy műtéteket végezzenek, még a sterilitás sem. Ott mindenkinek meg kellett tanulnia a szakmát és a gyors gondolkodást, mert a találékonyságukon és a kreativitásukon múlt, hogy meg tudják-e menteni a betegek életét.

A röntgengép úgy működött, hogy egy koreai srác ült egy biciklin és tekerte a pedált. Ő volt az áramfejlesztő. Előfordult, hogy kimerült, elaludt, amit abból vettek észre, hogy elhomályosult a röntgenkép.  Olyankor ráordítottak, fölébredt, és tekert tovább. Frédi professzor ezeket a borzalmas helyzeteket mindig humorral oldotta fel. Az egész életére jellemző volt, hogy a borúban is meglátta a derűt. Különben nem élte volna túl a holokausztot. És ha már túlélte, elhatározta, hogy mindenkin segíteni fog. Az egész életét erre áldozta. Nyilatkozta is: neki a lét értelme, öröme az, hogy mások hasznára lehet.