A halál nem a gyógyítás kudarca, hanem az élet része!
Interjúsorozatunkban Dr. Rácz Katalin és Dr. Szente Szilvia, a szentendrei kistérségben dolgozó házi- és palliatív orvosok mondják el, mi a jelentősége a hospice szolgálatnak, hogyan formálhatja, gazdagíthatja gondolkodásunkat, illetve az orvoslás céljait, eszközeit ez a megközelítés.
Dr. Szente Szilvia: A válaszom egyértelmű igen. Ennek több rétege is van. A tabu meglétét legjobban az mutatja, ahogy a családban a gyerekeket próbáljuk távol tartani ettől a kérdéstől.
Például amikor elpusztul egy házi kedvenc, sokan azt mondjuk inkább, hogy elszökött, elajándékoztuk. Nem merjük azt mondani a gyereknek, hogy meghalt, mert félünk, zavarónak, vagy akár kezelhetetlennek gondoljuk a halál tapasztalatának következményeit. Pedig ezzel a legtöbbször nem szűntetjük meg a szorongást, sőt azzal, hogy homályban tartjuk, még több bizonytalanságot és stresszt szülünk a gyermekben.
Ez a reflex működik sokszor az orvoslás területén is. Mi, orvosok nem mondjuk meg a betegnek, hogy rosszindulatú daganata van, inkább a családra tesszük rá terhet. Ha egy 85 éves ember bekerül a kórházba tüdőgyulladással, akkor a belgyógyász koleszterincsökkentőt ír fel neki teljesen feleslegesen ahelyett, hogy leülne az ágya mellé és elbeszélgetne vele arról, milyennek érzi az állapotát, hogyan látja a jövőjét, kap-e családi támogatást?
Azt is látni kell azonban, hogy az orvosok – akárcsak a halál tényét takargató szülők – nem felelőtlenségből cselekednek így. Az orvosi egyetemen nagyon keveset tanulunk a halál kérdéséről. Nem kapunk útmutatást arra, hogyan mondjuk el a rossz hírt, hogyan kezeljük a beteg és a család reakcióit. De tovább megyek, önismereti kérdés is ez: választ kellene adnunk, hogy én, mint orvos, hogyan viszonyulok a halálhoz?
Tehát a halál valóban tabu. Feloldásával több fronton kell megküzdeni egyszerre. Már óvodás, iskolás kortól kezdve a fiatalok közt, a felnőtt lakosságot körében, illetve nagyon fontos, hogy az orvosképzés is átadja üzenetet: a halál nem a gyógyítás kudarca, hanem az élet része!
Hogyan lehet érzékenyíteni az embereket a halálra? Lehetséges ez egyáltalán?
Dr. Rácz Katalin: Azt gondolom, hogy a halál természetes megélése kapcsán sok minden változott az elmúlt években. Hasonlóan az otthon szüléshez. Nagyon felkapott téma, fontos kérdés lett, hogy hol, milyen körülmények között szülessen meg a gyermekünk? Végső soron ugyanez a kérdés a halál kapcsán is, hol, milyen körülmények között kerüljön sor az utolsó fejezetre?
Valóban létezik egy társadalmi gyakorlat, hogy a haldoklót egy kórházba, orvosok, ápolók és gépek barikádja mögé küldjük, hogy ne lássuk a halált. De ez a felfogás – talán éppen a hospice mozgalom hatására is – változóban van.
Dr. Rácz Katalin: A halál kapcsán az embereknek általában az ugrik be, hogy mindennek vége. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy amikor valaki kénytelen szembenézni a halállal a saját vagy egy hozzátartozója betegsége kapcsán, akkor megtapasztalja, hogy az élet vége mennyire fontos, mennyi kihagyhatatlan tapasztalatot hordoz magában.
Egyrészt jelentőséget kap a távozó ember egész életútja, és természetesen ez a felismerés erős hatással van a hozzátartozókra is.
Mi azt tapasztaljuk, ha a valaki „piedesztára” kerül, megéli, milyen nagy a jelentősége ennek az időszaknak, milyen sok feldolgozni valót, odafigyelést és jelenlétet igényel, akkor átértékelődik benne a halál jelentése.
A cikk folytatásáért kattintson ide
2021-09-28 12:05:49